A kezdetek kezdete

Pontosan emlékszem hogyan kezdődött. A nagyobbik gyerekem hároméves lehetett, és még nem volt meg a kisebbik, én mégis úgy éreztem magam, mint aki az egész világ terhét cipeli a hátán. Nem jutott idő a megszokott jógára, könyvolvasásra, barátnőzésre, lehetőség sem mutatkozott bármiféle szabadságra, mindazokra a dolgokra, amit az ember lánya saját magáért megtesz, és élvez. Mit szépítsük? Ki voltam, mint a liba... 

Mindezen érzékeny állapotomban úgy éreztem, hogy a média folyamatosan bombáz az ideális anyuka eszméivel. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ilyen-olyan hírességek áradoztak újságokban, tévében, hogy milyen fantasztikus dolog anyának lenni, persze emellett vizsgáznak, könyvet írnak, angolul tanulnak, természetesen mindig csinosak, és soha nem volt teljesebb az életük. Én meg ültem, és belül fortyogtam míg ezeket olvastam, mert addig számomra az anyaság nem erről szólt. Először azt hittem valamit rosszul csinálok (egyébként ez igaz, de ez egy másik téma), aztán dühös lettem, hogy miért fest a sajtó olyan képet a szülői létről, ami nem valóságos, vagy enyhén fogalmazva egyoldalú. Igen, szép, igen, semmi mással nem helyettesíthető, igen, ma is bármikor úgy döntenék, hogy megszülöm a gyerekeimet, de mindemellett anyának lenni élethosszan tartó feladat, és valljuk be: teher. Anyának lenni nem pehelysúlyú feladat. Pláne manapság, amikor nem lehet magától értetődőnek venni, hogy haptákban állnak a segítőkész nagymamák a gyerekágynál. Pont ez volt, ami az újságokból hiányzott: a 24 órás szolgálat, a fáradtság, a monotónia, a soha előtte nem tapasztalt felelősség. Ezekről azonban nem szóltak a hírek. Az én életemben pedig teljesen jelen volt, és én tátongó rést éreztem az én valóságom, és a celebek által tolmácsolt valóságok között, és én igazságérzetem teljes erejével és tudatával úgy döntöttem, hogy szólnom kell.

Na, ekkor ragadtam tollat, és megírtam a véleményemet V. Kulcsár Ildikónak, és legnagyobb meglepetésemre a levél meg is jelent a Nők Lapja valamelyik számában "Nem vagyok Szuperanyuka" címmel. Sajnos nem jöttem ki túl pozitívan belőle, a megemlített témák egy részét semlegesítette, és egy enyhén neurotikus, hisztis csajnak éreztem magam a válasza után. (Valljuk be: ebben azért van némi igazság... De mint általában mindig, ez is csak egy része az egésznek...)

Így ott álltam saját magammal egy feszült helyzetben, és akkor jött az ötlet, hiszen biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár, gyerekes barátnőim is biztattak... Csináljunk egy honlapot! Egy olyat, ahol az anyaság összes oldala megjelenhet kendőzetlenül, a keserűje és az édese is. Rendben! De mi legyen a neve? ... A válasz szinte magától értetődően adta magát: Szupermami.