A suli-ügy

Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, azon az esős május végi napon, amikor az óvodából kilépve fiam osztálytársának anyja fogadott, és magyarázkodni kezdett, hogy "megígértem, hogy csak akkor zavarlak, ha nagy baj van, hát most van, mert a Te gyereked is egy ilyen papírt kapott", és átnyújtott nekem ez félbevágott A4-es lapot hivatalos aláírással pecséttel, melyen a következő szöveg volt olvasható: " Tisztelt Szülő! A későbbi konfliktusok elkerülése érdekében kérjük, hogy a tanév befejezéséig gyermekét a porta előtt várja.", kelt, satöbbi. Gyerekem osztálytársnője azt is elmondta, hogy csak neki és Ákosnak elmagyarázták, hogy anyukájuk most nem jöhet be év végéig az iskolába. Felszaladt a szemöldököm, és bár még korai volt, hogy a fiamért menjek, gondoltam ezt jobb frissen megbeszélni az illetékessel, így a játszótér helyett azonnal az iskola felé vettem az utamat. Szerencsém volt, az igazgatónő az aulában volt, kezében az ebédes tálcával, én pedig megkértem a portás nénit, hogy engedjen be, mert fontos mondandóm van. Az igazgatónő kijött a kis elszigetelt helységbe, és nincs mit szépíteni a dolgon teljesen érdektelenül hagyta, hogy mit is akartam neki mondani. Azzal váltunk el, hogy én is írásban válaszolok az övére. (Kis türelem, mindjárt jön az ok, az előző nap története is...)

A tiltás ellenére aznap még bementem, hogy az osztályfőnökkel is tudjak beszélni, aki a papírt átadta a gyerekeknek, és még mindig teljesen értetlenül tőle is megkérdeztem, hogy most mi is folyik itt pontosan. Ő megnyugtatóan mosolygott és csak annyit mondott: "Mi ismerünk téged, nincs semmi baj, szorítsd össze a fogad az év végéig." Tessék? Annyira meglepődtem, hogy egy hang nem jött ki a torkomon, csak a fejemet ingattam elképedésemben. Már az autóban ültem mind a két gyerekkel, amikor annyira összeszedtem a gondolataimat, hogy megkérdezzem magamtól, hogy miért is kellene összeszorítanom a fogamat? Miért ne álljak ki magamért? Miért tanítsam azt a fiaimnak, a jövő férfiainak, hogy hogyan kell meghunyászkodni amikor belém rúgnak? Hát egy frászt! El fogom mondani. Lenyugszom, és el fogom mondani.

Másnap jókislány módjára a megengedett három négyzetméteren vártam a csemetém kijövetelét az iskolából, amikor meglepetésemre megint az osztályfőnöknő jelent meg az üvegkalitkában, és elmondta nekem, hogy mennyire szerencsétlen volt az előző nap, és "nincs harag az igazgatónő szívében", de aznap karambolozott és éppen az MRI vizsgálatról jött, és valószínűleg ezért volt olyan ideges. Én válaszoltam rá, hogy rendben az ember ezeket mind megérti, de egy iskolaigazgató nem ad ki a kezéből hirtelen felindulásból ilyen papírokat, ha azt mondta volna, hogy most éppen nyomorultul van, jöjjek vissza másnap, vagy két nap múlva megértettem volna, arról nem is beszélve, hogy én sem voltam a csúcson, három nappal később altatásos nőgyógyászati műtét várt rám, még sem haraptam le senki fejét feszültségemben.

Így pénteken kistáskával és jegyzetfüzettel felszerelve bevonultam a kórházba, és azzal töltöttem a műtétig az órákat, hogy megfogalmazzam a válaszlevelemet. Íme, ebben van benne a konfliktus forrása is.

"Tisztelt Igazgatónő!

Porta előtti beszélgetésünket folytatom ezzel a levéllel, amikor tájékoztatom Önt, hogy az iskola területéről való kitiltással a legmesszebbmenőkig nem értek egyet, és mind a levél tartalmát és az egész ügy kezelési módját visszautasítom és elfogadhatatlannak tartom. Mivel az egész döntés és az írásbeli határozat úgy született, hogy Ön egyoldalú információkra támaszkodott, hadd tájékoztassam a másik oldal részleteiről, amit a kitiltás előtt ismernie kellett volna ahhoz, hogy tisztán lásson a történteket illetően, és hozzon méltó döntést a saját és az iskola nevében.

A szóban forgó napon A.A., jómagam és két óvodáskorú gyerekünk fél négy után vártuk az iskolás csemetéink kijövetelét a  3. c. osztályterméből. A fiúk csendben a padon álltak, és ha ezért most kiközösítés és megbélyegzés jár is, akkor is elvállalom, hogy cipőben álltak a padon. Csendben. Ekkor az eddig a mellékhelységben tartózkodó osztálytárs elhaladt mellettünk egy árva szót sem szólva, bement a terembe, és a következő percben A. lánya jött ki a hírrel, hogy „Anya, baj van, hogy a fiúk a padon állnak”. Pár másodperc múlva M. néni az osztálytanító, és mögötte a fél osztály állt a folyosón, tájékoztatva minket, hogy nem szabad a padon állni. És most megállnék egy pillanatra, mert innentől fogva nagyon fontosak a részletek.

Egy: Az említett osztályban régóta probléma az árulkodás. Kettő: Nekem személy szerint is volt már ilyen esetem, hogy egy bizonyos gyerek egy héten négyszer jelentett engem a tanítóknak, hogy rendetlen a kisfiam, de mire kiértek, már le volt rendezve az ügy, és sem vagyok teljesen aszociális, sem amorális. Ennek ellenére, amikor sokadjára történt ez meg, és odamentem az illető kisfiúhoz, és megkértem, hogy legyen szíves ha baja van bármelyik gyerekem viselkedésével, nekem szóljon, én vagyok az anyjuk. A gyerek megértette, részéről az árulkodások megszűntek. Három: A fenti eset miatt én tökéletesen megértem, hogy A-nak miért forrt túl az agya, és azzal, amit mondott az anyaságának a megkérdőjelezéséről teljesen egyetértek. A stílussal nem. Négy: M. néni minden támadó jelleg nélkül beszélt, de mögötte volt az egész osztály füle, és volt a levegőben egyfajta vindiktív hangulat. A gyerekek érezték, hogy most valakit le fognak durungolni, és hallani és látni akarták. Itt jön A. haragjának és az én kényelmetlenségemnek az oka, hogy M. néni hagyta, hogy az egész osztály kisurranjon hallgatózni. Most pedig kéretlenül is Okos Tónit fogok játszani, és leírom, hogy hogyan kellett volna ezt kezelni. Régi bölcsesség, ha valamire odafigyelünk akkor erőt adunk neki. Véleményem szerint ebben az osztályban, ahol egyébként is dívik az árulkodás, nem lenne szabad odafigyelni azonnal az árulkodóra, mert ezzel csupán megerősítem az árulkodás jogosságában, és az összetartás ellen dolgozom, amit az osztálynak is meg kellene tanulni használni egymással szemben is. Azzal, hogy felnőtteket is beárult, alapvetően az árulkodó a saját nagyságát akarta növelni ezzel, és figyelmet magára vonzani. Sajnos ebben az esetben mindkettő sikerült. Természetesen nem azt mondom, hogy egy felnőttnek mindig igaza van, de az árulkodót le kellett volna ültetni, elmagyarázni, hogy erről már volt szó (mert volt!), és ez alapvetően nem az ő dolga. Egy-két perc múlva, meg ki lehet menni azokhoz, gyereksereg nélkül, nyugalomban, és privát elmondani nekik, hogy mit szeretnénk, vagy mit nem. Öt: Én, mialatt A. kieresztette a hangját, a megszokott technikámhoz fordultam, lehajoltam az árulkodóhoz, megfogtam a kezét, és normál, emberi hangon őt is megkértem, hogy ha baja van a Vilmos viselkedésével, akkor nekem szóljon. Visszakérdeztem, hogy érti-e, hogy mit mondok, és pozitív választ kaptam. Hat: Kronológiailag visszaugorva, a nagyobbik fiam a többiek előtt ért ki a folyosóra, és előttem rendre utasította a testvérét, miközben M. néni hátulról megerősítette, hogy szólhat a testvérének. Nos, én úgy gondolom, hogy ha én is jelen vagyok, akkor ne a testvérének szóljon, hanem velem beszéljen, mert így gyakorlatilag az iskolás fiam átnyúlt a fejem felett a kicsi megregulázásában, fölém növesztette magát ezzel, az én hatáskörömbe nyúlt bele, ez minálunk tiszteletlenségnek számít. Ha ez az én (túl)érzékenységem, akkor ezt is vállalom. Hét, és itt be is fejezem a számolgatást, mert ez egy mágikus szép szám: Amíg A. mondta a magáét, én egy másik anyukával lefolytattam egy másik beszélgetést is, az aznapi hegedűkoncert részleteiről.

Remélem ezek után egy kicsit érthetőbbé válik miért esett le az állam, amikor másnap délután megtudtam, hogy év végéig ki vagyok tiltva az iskolából. Az első kérdésem magamban az volt, hogy miért is? Ezután következett a mi ominózus beszélgetésünk a porta előtt - természetesen, mert be már nem mehettem - ami csupán csalódottságot, és bevallom, dühöt keltett bennem. Mert Önt nem érdekelte, hogy mi történt előző délután. Ön azt állította, hogy óvodás gyerekeink folyamatosan rendetlenkednek, és zavarják a tanulási-tanítási folyamatot. Ennek ellentmond az Ön által bevezetett szabály, hogy senki nem léphet az iskola területére fél négyig, a tanítás befejezéséig. Az is felmerül bennem, ha Ön pedagógus, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy az iskolát megelőző években, és az alsó tagozaton is a gyerekek főleg empirikusan élnek, tanulnak, fedezik fel a világot. Az, hogy egy óvodás nem teljesen szabályszerűen viselkedik az iskolában, tapogat és rohangál, számomra normálisnak tekinthető, de lehetséges, hogy én nem vagyok normális. Ebben az esetben boldogan vagyok ilyen. Hozzáteszem, hogy az iskola tanulói részéről ennél extrémebb viselkedést is szoktam tapasztalni az említett délután időszakban a folyosón. A teljesség igénye nélkül: labdázás, szekrényajtó csapkodása, üvöltözés, veszekedés, a saját szememmel láttam, hogy egy szülőt kislabdával dobtak fejbe, szelet kenyeret rugdostak, és az osztályteremből kiszabadulva úgy markoltak fel ezt-azt a szekrényekből, hogy tartalmának egy része a földön landolt és ott is maradt, anélkül hogy a gyerek visszapakolta volna őket. De én ezeket nem tartom fontosnak. (A szülő fejbedobását igen...), mert a gyerekek ilyenek. Amit fontosnak tartok, hogy ne maradjanak ilyenek, és úgy érzem, hogy én, mint szülő ezt a feladatot el is látom. Nincs szükségem külső segítségre, amikor volt, akkor kértem. Soha nem állítottam, hogy ezt tökéletesen csinálom, soha nem állítottam, hogy angyalkákat nevelek, de magunk között szólva: nem is akarok. De magamnak és a gyerekeimnek is fenntartom a tévedés jogát, és ezt adom másnak is. Ez tesz minket emberivé. Természetesen, ha tudomásom van a pontos viselkedési kódexről, amit elvárnak, akkor azt betartom, és legjobb tudásom szerint betartattatom a gyerekeimmel is, még akkor is, ha nehezükre esik. Erre az eltelt három év alatt volt már példa. A szabály, az szabály, viszont akkor legyen érvényes mindenkire ugyanúgy.

Amit most írásban is visszautasítok, hogy 42 felé vészesen közelítve, gyerekként kezeljenek, a porta előtt kelljen ücsörögnöm, mint egy számkivetettnek, míg mindenki más ki- és bejárkál, mindezt azért, mert az ötéves gyerekem a padon álldogált. Vagy azért, mert bemászott a szekrénybe, ahonnan azonnal kijött, amikor rászóltam, vagy azért mert piszkálta az ablakra kitett munkákat, amit abbahagyott, amikor megkértem rá, vagy amikor megdöngette az ablaktáblát, de azonnal leeresztette a kezét, amikor közbeléptem. Valóban hosszú a sor. De ő egy gyerek. Egy gyerek, aki ma reggel azt mondta, hogy kinn kell ülnünk, mert a „Mami kiabált” (!). A nagyfiam az apját sem engedte be az iskolába, mondván hogy ki van tiltva. Érzi ezt? Érti ezt? Úgy nevezik: megbélyegzés... és már a gyerekeim fejébe is bekúszott egy teljesen torz verzióban. Miért is ne kúszott volna be, amikor átadnak neki (!) egy pecsétes cédulát, és elmagyarázzák neki, hogy anya mostantól nem jöhet be az iskolába. Nem velem beszélte meg a szemembe nézve, hanem a gyerekem kapott egy cetlit, hogy ejnyebejnye anya rosszul viselkedett, mehet a sarok helyett a porta elé a padra. Ezt kerek perec kikérem magamnak, a saját és a gyerekeim nevében is, mert kimeríti a méltánytalanság és tiszteletlenség fogalmát. Persze van még itt egy kardinális probléma. Mert azt már látom, hogy mi jár annak, akinek a kisebb gyereke „rendetlenkedik” az iskolában, erre példát statuált, ez nem kérdés, de remélem innentől fogva mindenkire érvényes lesz ez a szigor. Amit nem látok, nem értek, hogy mit tesz Ön akkor, ha az egyik tanárát bármiféle támadás éri. Papíron ugyanis nem erről szól a fáma, mert akkor én nem lennék benne. Tehát mint pedagógus a pedagógustól hadd kérdezzem meg: Mit is üzen most ezzel? Számomra kusza a kép.

Én ennek az iskolának, kiemelten Ákos osztályfőnökének nagyon hálás vagyok azért, mert az én kissé nehezen kezelhető, némileg különc kisfiam hihetetlenül pozitív változáson ment keresztül az elmúlt években, az első osztály kezdete óta. Nem volt könnyű vele, gondolom ma sem mindig az, de a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. Nem gondolom, hogy glóriát érdemelnék a fejem köré azért, ahogy a fiaimat nevelem, neveljük a férjemmel, de szerintem elvehetetlen tény, és remélem az osztályfőnök is megerősít ebben, hogy mindig együttműködő partner voltam kommunikációban és cselekvésben is. Ezért duplán esik rosszul, hogy, mindenféle jelzés, kérdés és megbeszélés nélkül nagy pecséttel teszik ki a szűrömet. 

Az iskola és az osztályfőnöknő iránti megbecsülésem és tiszteletem jeléül ezt a levelet jelenleg megtartom házon belül, de amit elvárok,, az egy írásos dokumentum, amelyben megsemmisítik a kitiltásomat, és egy sajnálommal kárpótolnak engem és a családomat az erkölcsi és lelki károkért, amik bennünket értek."

Eddig a levél. Nem adtam oda az igazgatónőnek. Az ofő meggyőzött, hogy nincs nagy gond, meg fogjuk tudni ezt beszélni ember módjára, és reggel nyugodtan menjek be, csak délután maradjak kinn a kicsivel. Másnap már délután is bemehettem, kezdett megnyugodni a lelkem, tán mégis csak látják, hogy nincs se szarvam, se patám. Vártam az időt, hogy megbeszélhessük a dolgokat az igazgatónővel. Eljött az év vége, évzáró, és a rákövetkező héten betelefonáltam az iskolába, és sokadszori próbálkozásra sikerült is utolérni, és adott nekem-nekünk egy két héttel későbbi időpontot a beszélgetésre. Eltelt a két hét, és az adott napon kiglancoltam a gyerekeimet és magamat is, utóvégre fontos dologról van szó, és beautóztuk a szokásos fél órát és 15 kilométert az iskoláig. Bekopogtam a porta üvegablakán és mosolyogva közöltem jövetelem célját a portásnővel, és kértem hogy szóljon az igazgatónőnek. "Nincs itt." - hangzott a kikerekedett szemű válasz. Ekkor én is elkezdtem kerekedni. "Ezt nem mondja komolyan..." Teljesen komoly volt, vártunk negyven percet, bár az ösztöneim azonnal jelezték, hogy nem fog jönni, és a telefonszámom hátrahagyásával és a kéréssel, hogy hívjon vissza, távoztunk. Le voltam forrázva. Ennyit ér egy szülő? Ennyit ér, ha valaki nem problémát, hanem megoldást keres? Legbelül fenntartottam még egy lehetőséget, egy pozitív kimenetelűt, hogy úgyis fel fog hívni elnézést kér, és rendben lesz minden.

Nem hívott. Sem pénteken, sem hétfőn. Én telefonáltam hétfőn, megint én, ekkor már éreztem, hogy nem túl páros ez a párbeszéd. Bevallom, azt hittem, hogy első mondatával exkuzálni fogja magát a kihagyott péntekért. Nem tette. Csak amikor megemlítettem, akkor hangzott el "jaj, elnézést, de..." De? Az elektronikus kommunikáció korában? Még az se kellett volna hozzá, csak egy jól bevált vonalas telefon, hogy odacsörögjön az iskola portájára, hogy elmondják az ott várakozó anyának a két gyerekével, hogy "sajnálom, ez ma nem fog összejönni".

Én vagyok az, aki bevállalta, hogy minden nap bebumlizok Budapestre a gyerekkel, mert fontos nekem, hogy hogyan és kitől tanul, meggyőztem a férjemet, minden tiltakozása ellenére, hogy ez nagyon kell nekünk, mert a gyereknek kell ez az iskola és életbevágó, hogy hol tanul. Fontos. De most itt vagyok letörve, mert nem érzem, hogy a másik fél ugyanolyan fontosnak érezne engem, vagy a gyerekemet ebben a kapcsolatban. Meg vagyok döbbenve, hogy egy igazgatóváltásnak ilyen, és ekkora következményei lehetnek, a régi előtt ma is leborulnék, annyi erővel és szeretettel tette a dolgát, most ha hagyom magam elsodortatni az érzelmeim által, csak kiborulok.

Szerencsére az Én-képem elég erős ahhoz, hogy ne érezzem magam sokáig sértve, továbbra is megoldásokat keresek a viszály helyett, de van egy pont, és ez az, ahol vissza kell jeleznem, hogy ezt a bánásmódot nem viselem el. A bizalmam sajnos azonban gyengébb, az igazgatónő emberileg úgy ment össze a szememben, mint a 90 fokon mosott gyapjúpulóver, és most itt ülök, kétségek között, hogy mi a helyes lépés, ha elviszem a gyerekemet onnan, ami idáig bevált, vagy vigyem, a talán-jobba, az ismeretlenbe.

 A taoista filozófia szerint a hatalom szolgálat, innen mindenki fejezze be magának...

Találkozás a Térben

Miért is vágtam bele a terápiába? Egyszerű kérdés, bonyolult lépés. Szükségem volt rá. Nem olyan volt, mint amikor az embernek egy pohár vízre van szüksége, nem az életem múlt rajta, hanem az életminőségem. Pontosabban, akkor még nem az életem múlt rajta, de évekkel később annak is eljött az ideje. Már korábban írtam róla, hogy az én folyamataim beindítója a gyerekszülés, pontosabban annak a hagyományos módon vett nem-megvalósulása volt, és az ezt követő bűntudat, önvád, magammal való diszharmónia vitt rá erre a lépésre. Lehet mondani, hogy túl drámai az alkatom, elvállalom ezt is, azonban mindenki életében vannak pontok, amikor eldöntheti, hogy elviseli, túléli, vagy feloldja a benne lévő és a külvilágban megjelenő feszültséget.

Amikor az első kisfiam született, nem gondoltam, hogy a bennem lévő vihart bárhogy is csendesíteni lehet (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2012/11/mibol-lesz-szupermami.html), szenvedtem és megszenvedtem, és úgy gondoltam, hogy ezt nekem már másként nem lehet. Valamiféle remény akkor ébredt bennem, hogy az egész folyamat felülírható, amikor várandós lettem a másodikkal, annyira akartam, annyira vártam, hogy most megtapasztalom azt az érzést, ami pozitív kicsengésű világrahozatal lesz, hogy azzal gyógyítom magamat és ezzel - homályosan sejtettem - Elsőszülöttemet is. Mindezen várakozások után még nagyobb volt a sokk, hogy másodszor sem sikerült. Halálélmény, császármetszés, egészséges csecsemő.... és selejtérzés. Már megint nem sikerült. Mi a baj velem? Miért nem tudom azt, amit a nők milliói gond nélkül megtesznek nap mint nap? Miért én? Miért én?

Ahogy az lenni szokott, mindig van választási lehetőség az Élet elém is sodort egyet. A húgom és a barátnője akkoriban kezdtek Hellinger terápiára járni, és meggyőzték megtépázott magamat, hogy még ha nem is hiszek a sikerben, egy próbát megér. A helyzet érett volt, bennem a változás iránti igény érett volt, így Vilmos születése után hat héttel már terápián voltam. Mint általában a szerencsés első alkalmak, katartikus volt ez is. Ugyanakkor ráébresztett egy listányi dologra, amin dolgozni akartam, olyan volt, mint a hagyma rétegei, amik szép lassan váltak le a legbelső részről. Nem lettem függő, nem jártam terápiába minden hónapban, de ha valami elérte a forráspontot, akkor tettem érte. ... és nem ellene...

Napnál világosabb, hogy a gyerekeim fontosak számomra, minden anya így érez, így teljesen természetesen eljött az idő, amikor olyan feszítő kérdésekkel mentem terápiára, amik a gyerekeimet, és az én anyaságomat érintették, és volt ilyen szép számmal. Nem éreztem magam jó anyának. Még csak Elsőszámú ugrált körülöttem, de én akkor sem éreztem magam jó anyának, és joggal. Szívem legszebb érzéseivel szerettem a gyereket (és szeretem ma is), de ő hihetetlen érzékkel mindig meg tudta nyomni rajtam azokat a gombokat, amiktől felrobbantam. Heves természetű vagyok, így ezek a robbanások általában üvöltözéssel végződtek, és megnemértéssel végződtek. Miért is kiabáltam én itt? Mi volt ennek az értelme? Mi volt ennek a haszna? Értelmes válaszom nem volt ezekre a kérdésekre, így csak magamat ostorozhattam, hogy már megint szemét voltam, elő a bűntudattal! Végül is állítottam (terápiásan megdolgoztam) ezekre a témákra is, és lassan leesett a tantusz, hogy ahogy lassan én változom, úgy változik velem a gyerek, a gyerekek is. De nekem ez nem volt elég. Nyitott szemmel jártam, és láttam anyaként és (akkor még) gyakorló pedagógusként is, hogy mindenkinek vannak gombjai,titkos pontjai, és a gyerekei száz százalékos biztonsággal tudják ezeket nyomogatni. A gyerekek kristálytiszta tükröt tartanak elénk magunkról. Nem biztos, hogy minden esetben kellemes tükörbe nézni. Viszont ha ez így van, akkor a gyerek lehet a kulcs a megoldáshoz is, csak meg kell fejteni a kódot, hogy megértsük mit is próbál közvetíteni nekünk.

Elkezdtem figyelni a sajátjaimat, koránál fogva leginkább az Elsőt, és próbáltam analizálni. Egyáltalán nem ment. Igazából gyerekes volt azt hinni, hogy pont azt fogom részleteiben látni, megérteni, ami ennyire közel van hozzám. Ölelj magadhoz valakit, és mondd el pontosan mit is visel. Nem fogod tudni megtenni. Kell egyfajta távolság ahhoz, hogy az ember rálásson akármikori problémájára. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy be kell emelnem a gyereket a gyógyulási folyamatba.

Elmondtam az ötletemet a terapeutámnak, Kövesdi Krisztinának, és neki tetszett a gondolat. Egy hónappal később már együtt többedmagunkkal beszéltünk a részletekről, és egy hónapra rá elkezdtünk egy éles próbát is, kivel mással, mint a saját csemetémmel. (Régen a kutató orvosok is magukon  próbálták ki először a szérumot... a különbség annyi, hogy itt nem lehetett szó bántásról, vagy elrontásról, a Hellinger terápia, mert részleteiben ezt használtuk, mindig a szeretet rendjének visszaállítását célozza.) Nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt. Nekem is, és neki is, sőt a Kicsi sem maradt érintetlen a történetben. De amit kaptunk általa az messze meghaladja azt, amit adnunk kellett érte. Amikor a terápiás Térben (morfogenetikus mező) találkoztam így először a gyerekemmel (ehhez a gyereknek nem kell jelen lennie, képviselő jeleníti meg), magával ragadott az érzés, hogy mekkora szeretet köt minket össze. Elsöprő volt. Nekem pedig, bűntudat-tépázottan, rosszanya-tudattal pont erre volt szükségem. Tudni, hogy a gyerek tudja hogy szeretem, még akkor is, ha ordibálok, és nem tudom mindig azt nyújtani, amit szeretnék. Teljességgel feltétlen szeretetet tapasztalhattam meg, amit sejtettem, de elhinni nem mertem.

A második fázisban - ennek meglátásához kellett a külső szem - rá kellett jönnöm, hogy mit közvetít a gyerek azzal, ami engem idegesít, mi a mondandója. Lassulásra, szemlélődésre és látásra invitált, és tanított, hogy nekem is meg kell engednem magamnak a saját kreatív folyamataimat, és neki is a sajátjait. Ahogy telt az idő, egyre inkább másként láttam és látom a fiamat, és egyre könnyebben látom másként a fiamat. Olyan érzés néha ránézni, mint az átlátszó műanyag mögé rejtett óraműre, értem már miért tesz bizonyos dolgokat, ahogy teszi. Már azt is értem, hogy miért nem pakolja el a zokniját, és mert értem, elkerül a düh. Egyfajta gyönyörűséges egységérzés kerít hatalmába, hogy egy vérből valók vagyunk. Látom, hogy ugyanazok a rugók dolgoznak bennünk, látom magam a tükrében. Tetszik a kép. Már tetszik a kép. Ő is elérte a célját, elkezdtem lassulni, és ezt minden idegszálával érzékelte-érezte, mert kettőnk kapcsolatában ott és akkortájt reneszánsz köszöntött be, olyan harmóniában telt az a nyár, amire évek óta nem volt példa. Persze minden gyereknek más a mondanivalója, mindenkinek más a feladata, amit meg kell ugrani. Ez az én példám volt az egyik gyerekkel. Az egyik példám, és csak az egyik gyerekkel.

Mondják, hogy puding próbája az evés, a mienk az idő volt, van és lesz. Meg tudjuk-e tartani az összhangunkat, tudunk-e továbbra is egy nyelvet beszélni? Most így majdnem négy év távolából ki merem jelenteni, hogy sikerült. Természetesen voltak és lesznek köztünk súrlódások, nem is ezeket akartam gyökerestül kiirtani... mi a megértést céloztuk meg, egymás megértését, és ezen túl egymás elfogadását. Erre persze lehet azt mondani, hogy az teljesen természetes, hogy egy nő érti és elfogadja a gyerekét... Persze van ilyen is, nekem is két teljesen különböző gyerekem van különböző történetekkel, célokkal és stílussal, és teljesen másként állítanak nekem kihívásokat. Másként és máskor. De mindig állítanak kihívásokat, és ahhoz, hogy ezeket szépen lehessen kezelni, szükség van egy biztos alapra, számomra ezt adta meg, hogy a kellő időben bevallottam magamnak, hogy nekem ez egyedül nem megy. Ahogy haladunk előre az időben más és más gubancok, történetek, kihívások és megoldások, sikerek tükröződnek vissza a gyerekekben. Így lett a neve is a terápiának: Tükör. Mindig olyat mutat, ami van.

Lehetséges - velem is megtörtént - hogy olyan anya, apa tudsz lenni az egyik gyereked felé, amilyen szeretnél lenni, és valami miatt, a másikkal gondod van. Valami miatt, valamit aktivál benned, a múltadban, a személyiségedben, ami mellett nem tudsz elmenni.

Tudom, hogy kockázatos dolog ilyen témájú cikket írni, mert körülbelül fél másodperc alatt minősítenek beszámíthatatlannak és komplett hülyének. Tudom. Meglátni azt, hogy az anyaság olyan kihívást jelent, amihez esetleg egyedül kevés vagyok, ez fáj. Éppen ezért mindenki bőszen védi magát, ha anyaságról, apaságról van szó. "Én mindent megpróbáltam!" Én is mindent megpróbáltam. Volt, hogy nem volt elég. Természetesen nem kötelező jellegű amikről írok, de ha most bárki is sértettnek, megbántottnak érzi magát, akkor van legnagyobb köze a témához. A szeretet ami egy anyát, apát és a gyerekeket összeköti örökérvényű, elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen, viszont nem mindegy... nem: nagyon fontos, hogy ezt a szeretetet hogyan fejezzük ki. Ebben segít amiről beszélek.

Nem bírom az önfényezést, és nem vagyok jó az önreklámozásban sem, de a hamarosan megszűnő honlapról idemásolom azoknak a véleményét, akik már belekóstoltak ezekbe a folyamtokba.

"Szerintem a legtöbben már mások nehézségein, problémáin keresztül is sokat tanulhatnak, akár úgy, hogy felismerik, ez nekem nem is probléma, és ezzel erősítik az önbizalmukat "lám, ez bennem fel sem merült problémaként", és esetleg tanáccsal is elláthatják a másikat. Ha a másik problémája mélyen megérint, ha ráeszmélünk, hogy vannak olyan gondolatok, félelmek, (jó szülő vagyok-e?, türelmes vagyok-e?, következetes vagyok-e? és ha nem, az baj-e?) melyek univerzálisak, és szinte minden szülőt utolérnek valamikor, az megint csak segíthet a dolgokat helyre rakni, a terheket könnyebbé tenni. De az igazán nagy felismerések akkor történnek szerintem, amikor az ember a saját problémáit adja elő, játssza el úgy, hogy közben ott van mögötte a segítő, aki az egészet kívülről szemléli, és nem érintett benne érzelmileg. Azok a kérdések, azok az "elejtett fél mondatok" nagyon sok gondolatot indítottak el bennem, aki azért volt ott, mert sok-sok gyereke közül az egyikkel igen nehezen találja meg a közös hangot. Annyi mindent látok most már másképp, megérettem, hogy a kisfiam a viselkedésével igazából nekem akar segíteni, nekem akar tükröt tartani, hogy ma már jóval türelmesebb vagyok vele, és próbálom a "muszájaimat" máshol levezetni, és nem rajtuk. Hogy muszáj jónak lenni, muszáj okosnak lenni, muszáj fogat mosni, muszáj csak helyesen cselekedni, muszáj őszintének lenni, minden helyzetben, mindenkivel. Az éltünk ettől még nem vett 180 fokos fordulatot, de ha már a viták egy részénél időben bekattan, hogy ezt most nem a régi, megszokott sémáink szerint kell lejátszanunk, már nyertünk. Kevesebb vitát, több nevetést, több megértést, több lazaságot. Mindenkinek ajánlom, aki megragadt, beragadt egy problémába, és úgy érzi, elfogytak az eszközei." (K. K. Zs.)

 

"Nem tegnap volt, hogy befejeződött a Tükör terápia, de mély nyomokat hagyott bennem, úgyhogy nem lesz nehéz dolgom összegezni az egészet. Nekem egy hatalmas lökést adott, elindított egy úton, amit azelőtt csak keresgéltem, de nem találtam. Furcsán hangzik ez, de így van. Így utólag bevallom, kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, nem tudtam, mi fog kisülni belőle és azt meg végképp nem gondoltam, hogy úgy fogok rá visszaemlékezni, mint egy mérföldkőre az életem során. Ami ott történt azt azóta sem értem igazán, lévén, hogy írástudó, racionális embernek tartom magam. Nem volt semmi hókusz-pókusz és varázslás, de az eredménye az lett, hogy a segítségeddel elindultam egy olyan úton, amit 3,5 éve keresek és nem találok. Nem azt mondom, hogy egycsapásra minden gondom megoldódott, de azt biztosan mondhatom, hogy látom a fényt végre az alagút végén.

 Sosem gondoltam, hogy a kimondott szavaknak ekkora jelentősége és hatása lehet és lesz majd az én életemben is. Nekem a terápia megadta azt az erőt, ami elengedhetetlen előfeltétele egy anya magabiztosságának. Mindig hálás leszek ezért neked, nemcsak magam, de a kisfiam miatt is, akit az én változásom szintén megváltoztatott. Leírhatatlan jó érzés látni, hogy az én zárkózott kisfiam hogy válik nyitott, cserfes kis rosszcsonttá. Aki egy évvel ezelőtt még mögém bújt, ha bárhová mentünk, most elsőnek ugrik ki a kocsiból és minden érdekli ami új, ami ismeretlen. Az életünk változott meg ezzel a lehető legpozitívabb irányba"(E. K.)

Tudom, hogy az alábbi link családállításként van aposztrofálva, de mivel hasonló technikával dolgozik, ha érdekel, csatlakozhatsz a csoporthoz. Ha bármilyen kérdésed van, várom a hívásod a 06 20 291 97-es telefonszámon vagy emailben az "Elég jó anya" FB profilján. https://www.facebook.com/events/1456952171195227/

Az arany bankbetét

A kilencvenes évek második felét nem éltem volna túl ép ésszel, ha nem olvasom el az összes Hrabal és Müller Péter könyvet, amire csak rá tudtam tenni a kezem. Ittam, ettem, lélegeztem azokat az írásokat. Bohumil (csak nem sértődne meg, hogy lebohumilozom) már régen a legmagasabb etetőről szórja a magokat a galamboknak, de Müller Péter él és továbbra is ír. Olyannyira, hogy karácsony előtt megjelent egy cikke, amit először elolvastam, aztán kényelmetlenül éreztem magam tőle, aztán utolsó lépésként rájöttem, hogy nem tetszik. Van a végén egy icipici zöngécske, ami ellen kapálózom.

Tudom, tudom, már szórom a hamut a fejemre, de akkor sem értettem egyet a végével, legalábbis ebben a formában nem, még akkor sem, ha Kaffka Margittól való az idézet, ami a bejegyzés gerincét adja. (http://www.life.hu/sztarszerzok/20131025-muller-peter-heti-utravalo-97-resz.html) Elolvastam jópárszor, mire tudatosítani tudtam magamban, hogy mi idegesít. Elismerem, hogy én is egy ilyen "zavaros valami" vagyok, szétvetnek a kreatív energiák, bár ügyetlen vagyok, és nem tudom ezeket felhőtlenül a főzés és más otthon végzendő teendőkre átirányítani. Én is egy csúcs-akaró vagyok, fontos (lenne), hogy elismerjenek, hogy tudjam, jól odaraktam magam. (Bár lehet hogy csak magamat áltatom azzal, hogy ér valamit, amit csinálok...) Ami idegesített, az a tanács, a legvégén. "Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!" ... és Müller Péter egyetért. Én is egyet értek. De egy alapvető, lényegi, megkerülhetetlen momentum kimaradt. Az időzítés.

Egy nő, ha már arra adta a fejét, hogy embert nevel fel legjobb tudása szerint, ha már megkapta ezt a feladatot, akkor ezt végre is kell hajtania. Ez a feladat egész embert követel, időszakonként hétszer huszonnégy órában. Vannak olyan helyzetek, amikben nem jó az anyahelyettesítő, kizárólag és csak anyától az igazi. A mai világban viszont szlogenné vált a női önmegvalósítás.  Megyünk iszonytató karriert futunk be, (majdnem!) úgy keresünk, mint egy férfi, mindenki látja, hogy totál multifunkciósok vagyunk, csillogunk, megjelenünk, dolgozunk vakulásig, mert mi is meg tudjuk csinálni...! Persze, valósítsuk meg magunkat, rendben van. A drámai változás viszont óhatatlanul bekövetkezik, ha mindezt egy-két-hár... gyerekkel az oldaladon akarod véghezvinni. Ha előtte, semmi akadálya. De gyerekkel? Itt jön be az idő, az a nyavalyás, földi létünk nem elmismásolható dimenziója. Ha gyereked van, akkor odaadtad magad egy másik ügynek, ha tetszik, ha nem átlépsz egy másik időszámításba, ahol senkit nem fog érdekelni, hogy már egy éve nem aludtál rendesen, konferencia lesz, vagy leadási határidő, esetleg kellene vegyülni a többi vezetővel a Cégnél, elsősorban anya vagy már, feladatod van. Rohansz az iskolába, ha rádcsörögnek, kottát olvasol, pedig előtte erre nem voltál képes, és éjfél után is végighallgatod, ha fáj a lelke. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz realitás ez, különösen manapság, hiszen ki akarna önszíve és pénztárcája ellen dolgozni? Amit ez a felvetés mondani akar, nem időszerű, sajnos, mert amit ezzel az időszakosan lemondó és feláldozó hozzáállással nem lehet pénzt csinálni, és egyre többször ez nem vegyekemagamnakújcsizmát kérdése, hanem a megélhetésé. Mégis... Ezt nem lehet pénzben kifejezni... de mégiscsak gyűlik valahol, még akkor is ha nem tudom forintra, vagy bármely más földi devizára átváltani.

Olyan sokszor elhangzik manapság, hogy mindenki behelyettesíthető. Hát nem. Senki nem az. Ha egy nő nem vállalja fel a helyzete által kapott felelősséget, akkor az ugyan átszáll másra, aki elvállalja: rokonok, barátok, iskola- vagy óvodatársak...Viszont soha semmivel nem lehet tökéletesen helyettesíteni azt, amit első sorban egy anyától kell megkapni. Természetesen ugyanígy vannak átvállalhatatlan szerepei egy férfinak, apának is. Kényszerből megvalósul a behelyettesítés, de némi űrrel. Egy lázas gyerek , lelkének nem a Nagyi simító keze kell, hanem Anyáé. Csakis Anyáé. Vannak helyzetek, ahol és amikor ott kell lenni. A gyerek lelke pedig emlékszik - ugyanúgy, mint a miénk - , és mint egy jó kis bankár, elteszi ezeket a feláldozott éjszakákat, kihagyott mozikat, apró figyelmességeket, és tudja, hogy ez csakis érte történik. Ő sem behelyettesíthető. Sem külföldi úttal, sem kövér fizetési csekkel, sem mindennel, amit a gyerek szeme megkíván. Semmivel. Ezek az áldozatok, adományok, a Rá fordított idő pedig gyűlik csemetéink arany bankbetétjében, mely nem tud elévülni, nem fogja értékét veszteni. Használnunk is kell majd, amikor feszültté válik a viszony szülő és gyereke között, ha máskor nem tinédzserkorban biztosan. Remélem lesz elég fedezetünk...

De hol a megoldás az önmegvalósításhoz, ha már gyerekkezek szorongatják a mancsunkat? Ez rejlik az időben: meg kell várni azt az időszakot, amikor már sérülés nélkül távolabb mehetünk a gyerekektől, amikor elég érett arra, hogy megértse Neked mi a fontos, Te mit szeretnél, Te mi szeretnél lenni. Nem tudom hány év, gyerekenként változó, ezt csakis ösztönből ítéli meg egy nő helyesen. De kell az idő, hogy a gyerek elérje azt az önállósági pontot, hogy krízishelyzetben meglegyen benne az a szilárd belső anyakép, ami már nem elvehető. Egyfajta bizalom, egyfajta oltalom, ami nem múlik el, egy életre szóló kapaszkodó. 

Lehetségesnek tartom, hogy sárga vagyok az irigységtől azokra, akik nagymamákkal, nagypapákkal felszerelve elódalognak a világ más tájaira egy hétre kettőre utódaik nélkül. ...nem, tutira irigy vagyok... Nekem ez nem adatott meg. Viszont bele kellett magam ereszteni az anyaságomba nemcsak nyakig, de a fejem tetejéig, nem volt más választásom. Ez a kényszer sem lehetőség nélküli. A tanulás lehetőségét hordozza. Akármennyire vágyom rá, még nem értem el a szakmai célomat, életcélomat. Nem ünnepelhetem a saját nagyságomat, mert nem látszik, nem csillog. De amit megéltem, azt fenékig megéltem, benne voltam, elvállaltam. Volt hogy jól, volt hogy rosszul csináltam, de vállalom érte a felelősséget, és őrzöm Önmagam a változásban.