Találkozás a Térben

Miért is vágtam bele a terápiába? Egyszerű kérdés, bonyolult lépés. Szükségem volt rá. Nem olyan volt, mint amikor az embernek egy pohár vízre van szüksége, nem az életem múlt rajta, hanem az életminőségem. Pontosabban, akkor még nem az életem múlt rajta, de évekkel később annak is eljött az ideje. Már korábban írtam róla, hogy az én folyamataim beindítója a gyerekszülés, pontosabban annak a hagyományos módon vett nem-megvalósulása volt, és az ezt követő bűntudat, önvád, magammal való diszharmónia vitt rá erre a lépésre. Lehet mondani, hogy túl drámai az alkatom, elvállalom ezt is, azonban mindenki életében vannak pontok, amikor eldöntheti, hogy elviseli, túléli, vagy feloldja a benne lévő és a külvilágban megjelenő feszültséget.

Amikor az első kisfiam született, nem gondoltam, hogy a bennem lévő vihart bárhogy is csendesíteni lehet (http://azelegjoanya.blogspot.hu/2012/11/mibol-lesz-szupermami.html), szenvedtem és megszenvedtem, és úgy gondoltam, hogy ezt nekem már másként nem lehet. Valamiféle remény akkor ébredt bennem, hogy az egész folyamat felülírható, amikor várandós lettem a másodikkal, annyira akartam, annyira vártam, hogy most megtapasztalom azt az érzést, ami pozitív kicsengésű világrahozatal lesz, hogy azzal gyógyítom magamat és ezzel - homályosan sejtettem - Elsőszülöttemet is. Mindezen várakozások után még nagyobb volt a sokk, hogy másodszor sem sikerült. Halálélmény, császármetszés, egészséges csecsemő.... és selejtérzés. Már megint nem sikerült. Mi a baj velem? Miért nem tudom azt, amit a nők milliói gond nélkül megtesznek nap mint nap? Miért én? Miért én?

Ahogy az lenni szokott, mindig van választási lehetőség az Élet elém is sodort egyet. A húgom és a barátnője akkoriban kezdtek Hellinger terápiára járni, és meggyőzték megtépázott magamat, hogy még ha nem is hiszek a sikerben, egy próbát megér. A helyzet érett volt, bennem a változás iránti igény érett volt, így Vilmos születése után hat héttel már terápián voltam. Mint általában a szerencsés első alkalmak, katartikus volt ez is. Ugyanakkor ráébresztett egy listányi dologra, amin dolgozni akartam, olyan volt, mint a hagyma rétegei, amik szép lassan váltak le a legbelső részről. Nem lettem függő, nem jártam terápiába minden hónapban, de ha valami elérte a forráspontot, akkor tettem érte. ... és nem ellene...

Napnál világosabb, hogy a gyerekeim fontosak számomra, minden anya így érez, így teljesen természetesen eljött az idő, amikor olyan feszítő kérdésekkel mentem terápiára, amik a gyerekeimet, és az én anyaságomat érintették, és volt ilyen szép számmal. Nem éreztem magam jó anyának. Még csak Elsőszámú ugrált körülöttem, de én akkor sem éreztem magam jó anyának, és joggal. Szívem legszebb érzéseivel szerettem a gyereket (és szeretem ma is), de ő hihetetlen érzékkel mindig meg tudta nyomni rajtam azokat a gombokat, amiktől felrobbantam. Heves természetű vagyok, így ezek a robbanások általában üvöltözéssel végződtek, és megnemértéssel végződtek. Miért is kiabáltam én itt? Mi volt ennek az értelme? Mi volt ennek a haszna? Értelmes válaszom nem volt ezekre a kérdésekre, így csak magamat ostorozhattam, hogy már megint szemét voltam, elő a bűntudattal! Végül is állítottam (terápiásan megdolgoztam) ezekre a témákra is, és lassan leesett a tantusz, hogy ahogy lassan én változom, úgy változik velem a gyerek, a gyerekek is. De nekem ez nem volt elég. Nyitott szemmel jártam, és láttam anyaként és (akkor még) gyakorló pedagógusként is, hogy mindenkinek vannak gombjai,titkos pontjai, és a gyerekei száz százalékos biztonsággal tudják ezeket nyomogatni. A gyerekek kristálytiszta tükröt tartanak elénk magunkról. Nem biztos, hogy minden esetben kellemes tükörbe nézni. Viszont ha ez így van, akkor a gyerek lehet a kulcs a megoldáshoz is, csak meg kell fejteni a kódot, hogy megértsük mit is próbál közvetíteni nekünk.

Elkezdtem figyelni a sajátjaimat, koránál fogva leginkább az Elsőt, és próbáltam analizálni. Egyáltalán nem ment. Igazából gyerekes volt azt hinni, hogy pont azt fogom részleteiben látni, megérteni, ami ennyire közel van hozzám. Ölelj magadhoz valakit, és mondd el pontosan mit is visel. Nem fogod tudni megtenni. Kell egyfajta távolság ahhoz, hogy az ember rálásson akármikori problémájára. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy be kell emelnem a gyereket a gyógyulási folyamatba.

Elmondtam az ötletemet a terapeutámnak, Kövesdi Krisztinának, és neki tetszett a gondolat. Egy hónappal később már együtt többedmagunkkal beszéltünk a részletekről, és egy hónapra rá elkezdtünk egy éles próbát is, kivel mással, mint a saját csemetémmel. (Régen a kutató orvosok is magukon  próbálták ki először a szérumot... a különbség annyi, hogy itt nem lehetett szó bántásról, vagy elrontásról, a Hellinger terápia, mert részleteiben ezt használtuk, mindig a szeretet rendjének visszaállítását célozza.) Nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt. Nekem is, és neki is, sőt a Kicsi sem maradt érintetlen a történetben. De amit kaptunk általa az messze meghaladja azt, amit adnunk kellett érte. Amikor a terápiás Térben (morfogenetikus mező) találkoztam így először a gyerekemmel (ehhez a gyereknek nem kell jelen lennie, képviselő jeleníti meg), magával ragadott az érzés, hogy mekkora szeretet köt minket össze. Elsöprő volt. Nekem pedig, bűntudat-tépázottan, rosszanya-tudattal pont erre volt szükségem. Tudni, hogy a gyerek tudja hogy szeretem, még akkor is, ha ordibálok, és nem tudom mindig azt nyújtani, amit szeretnék. Teljességgel feltétlen szeretetet tapasztalhattam meg, amit sejtettem, de elhinni nem mertem.

A második fázisban - ennek meglátásához kellett a külső szem - rá kellett jönnöm, hogy mit közvetít a gyerek azzal, ami engem idegesít, mi a mondandója. Lassulásra, szemlélődésre és látásra invitált, és tanított, hogy nekem is meg kell engednem magamnak a saját kreatív folyamataimat, és neki is a sajátjait. Ahogy telt az idő, egyre inkább másként láttam és látom a fiamat, és egyre könnyebben látom másként a fiamat. Olyan érzés néha ránézni, mint az átlátszó műanyag mögé rejtett óraműre, értem már miért tesz bizonyos dolgokat, ahogy teszi. Már azt is értem, hogy miért nem pakolja el a zokniját, és mert értem, elkerül a düh. Egyfajta gyönyörűséges egységérzés kerít hatalmába, hogy egy vérből valók vagyunk. Látom, hogy ugyanazok a rugók dolgoznak bennünk, látom magam a tükrében. Tetszik a kép. Már tetszik a kép. Ő is elérte a célját, elkezdtem lassulni, és ezt minden idegszálával érzékelte-érezte, mert kettőnk kapcsolatában ott és akkortájt reneszánsz köszöntött be, olyan harmóniában telt az a nyár, amire évek óta nem volt példa. Persze minden gyereknek más a mondanivalója, mindenkinek más a feladata, amit meg kell ugrani. Ez az én példám volt az egyik gyerekkel. Az egyik példám, és csak az egyik gyerekkel.

Mondják, hogy puding próbája az evés, a mienk az idő volt, van és lesz. Meg tudjuk-e tartani az összhangunkat, tudunk-e továbbra is egy nyelvet beszélni? Most így majdnem négy év távolából ki merem jelenteni, hogy sikerült. Természetesen voltak és lesznek köztünk súrlódások, nem is ezeket akartam gyökerestül kiirtani... mi a megértést céloztuk meg, egymás megértését, és ezen túl egymás elfogadását. Erre persze lehet azt mondani, hogy az teljesen természetes, hogy egy nő érti és elfogadja a gyerekét... Persze van ilyen is, nekem is két teljesen különböző gyerekem van különböző történetekkel, célokkal és stílussal, és teljesen másként állítanak nekem kihívásokat. Másként és máskor. De mindig állítanak kihívásokat, és ahhoz, hogy ezeket szépen lehessen kezelni, szükség van egy biztos alapra, számomra ezt adta meg, hogy a kellő időben bevallottam magamnak, hogy nekem ez egyedül nem megy. Ahogy haladunk előre az időben más és más gubancok, történetek, kihívások és megoldások, sikerek tükröződnek vissza a gyerekekben. Így lett a neve is a terápiának: Tükör. Mindig olyat mutat, ami van.

Lehetséges - velem is megtörtént - hogy olyan anya, apa tudsz lenni az egyik gyereked felé, amilyen szeretnél lenni, és valami miatt, a másikkal gondod van. Valami miatt, valamit aktivál benned, a múltadban, a személyiségedben, ami mellett nem tudsz elmenni.

Tudom, hogy kockázatos dolog ilyen témájú cikket írni, mert körülbelül fél másodperc alatt minősítenek beszámíthatatlannak és komplett hülyének. Tudom. Meglátni azt, hogy az anyaság olyan kihívást jelent, amihez esetleg egyedül kevés vagyok, ez fáj. Éppen ezért mindenki bőszen védi magát, ha anyaságról, apaságról van szó. "Én mindent megpróbáltam!" Én is mindent megpróbáltam. Volt, hogy nem volt elég. Természetesen nem kötelező jellegű amikről írok, de ha most bárki is sértettnek, megbántottnak érzi magát, akkor van legnagyobb köze a témához. A szeretet ami egy anyát, apát és a gyerekeket összeköti örökérvényű, elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen, viszont nem mindegy... nem: nagyon fontos, hogy ezt a szeretetet hogyan fejezzük ki. Ebben segít amiről beszélek.

Nem bírom az önfényezést, és nem vagyok jó az önreklámozásban sem, de a hamarosan megszűnő honlapról idemásolom azoknak a véleményét, akik már belekóstoltak ezekbe a folyamtokba.

"Szerintem a legtöbben már mások nehézségein, problémáin keresztül is sokat tanulhatnak, akár úgy, hogy felismerik, ez nekem nem is probléma, és ezzel erősítik az önbizalmukat "lám, ez bennem fel sem merült problémaként", és esetleg tanáccsal is elláthatják a másikat. Ha a másik problémája mélyen megérint, ha ráeszmélünk, hogy vannak olyan gondolatok, félelmek, (jó szülő vagyok-e?, türelmes vagyok-e?, következetes vagyok-e? és ha nem, az baj-e?) melyek univerzálisak, és szinte minden szülőt utolérnek valamikor, az megint csak segíthet a dolgokat helyre rakni, a terheket könnyebbé tenni. De az igazán nagy felismerések akkor történnek szerintem, amikor az ember a saját problémáit adja elő, játssza el úgy, hogy közben ott van mögötte a segítő, aki az egészet kívülről szemléli, és nem érintett benne érzelmileg. Azok a kérdések, azok az "elejtett fél mondatok" nagyon sok gondolatot indítottak el bennem, aki azért volt ott, mert sok-sok gyereke közül az egyikkel igen nehezen találja meg a közös hangot. Annyi mindent látok most már másképp, megérettem, hogy a kisfiam a viselkedésével igazából nekem akar segíteni, nekem akar tükröt tartani, hogy ma már jóval türelmesebb vagyok vele, és próbálom a "muszájaimat" máshol levezetni, és nem rajtuk. Hogy muszáj jónak lenni, muszáj okosnak lenni, muszáj fogat mosni, muszáj csak helyesen cselekedni, muszáj őszintének lenni, minden helyzetben, mindenkivel. Az éltünk ettől még nem vett 180 fokos fordulatot, de ha már a viták egy részénél időben bekattan, hogy ezt most nem a régi, megszokott sémáink szerint kell lejátszanunk, már nyertünk. Kevesebb vitát, több nevetést, több megértést, több lazaságot. Mindenkinek ajánlom, aki megragadt, beragadt egy problémába, és úgy érzi, elfogytak az eszközei." (K. K. Zs.)

 

"Nem tegnap volt, hogy befejeződött a Tükör terápia, de mély nyomokat hagyott bennem, úgyhogy nem lesz nehéz dolgom összegezni az egészet. Nekem egy hatalmas lökést adott, elindított egy úton, amit azelőtt csak keresgéltem, de nem találtam. Furcsán hangzik ez, de így van. Így utólag bevallom, kicsit szkeptikusan álltam az egészhez, nem tudtam, mi fog kisülni belőle és azt meg végképp nem gondoltam, hogy úgy fogok rá visszaemlékezni, mint egy mérföldkőre az életem során. Ami ott történt azt azóta sem értem igazán, lévén, hogy írástudó, racionális embernek tartom magam. Nem volt semmi hókusz-pókusz és varázslás, de az eredménye az lett, hogy a segítségeddel elindultam egy olyan úton, amit 3,5 éve keresek és nem találok. Nem azt mondom, hogy egycsapásra minden gondom megoldódott, de azt biztosan mondhatom, hogy látom a fényt végre az alagút végén.

 Sosem gondoltam, hogy a kimondott szavaknak ekkora jelentősége és hatása lehet és lesz majd az én életemben is. Nekem a terápia megadta azt az erőt, ami elengedhetetlen előfeltétele egy anya magabiztosságának. Mindig hálás leszek ezért neked, nemcsak magam, de a kisfiam miatt is, akit az én változásom szintén megváltoztatott. Leírhatatlan jó érzés látni, hogy az én zárkózott kisfiam hogy válik nyitott, cserfes kis rosszcsonttá. Aki egy évvel ezelőtt még mögém bújt, ha bárhová mentünk, most elsőnek ugrik ki a kocsiból és minden érdekli ami új, ami ismeretlen. Az életünk változott meg ezzel a lehető legpozitívabb irányba"(E. K.)

Tudom, hogy az alábbi link családállításként van aposztrofálva, de mivel hasonló technikával dolgozik, ha érdekel, csatlakozhatsz a csoporthoz. Ha bármilyen kérdésed van, várom a hívásod a 06 20 291 97-es telefonszámon vagy emailben az "Elég jó anya" FB profilján. https://www.facebook.com/events/1456952171195227/