A suli-ügy

Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás, azon az esős május végi napon, amikor az óvodából kilépve fiam osztálytársának anyja fogadott, és magyarázkodni kezdett, hogy "megígértem, hogy csak akkor zavarlak, ha nagy baj van, hát most van, mert a Te gyereked is egy ilyen papírt kapott", és átnyújtott nekem ez félbevágott A4-es lapot hivatalos aláírással pecséttel, melyen a következő szöveg volt olvasható: " Tisztelt Szülő! A későbbi konfliktusok elkerülése érdekében kérjük, hogy a tanév befejezéséig gyermekét a porta előtt várja.", kelt, satöbbi. Gyerekem osztálytársnője azt is elmondta, hogy csak neki és Ákosnak elmagyarázták, hogy anyukájuk most nem jöhet be év végéig az iskolába. Felszaladt a szemöldököm, és bár még korai volt, hogy a fiamért menjek, gondoltam ezt jobb frissen megbeszélni az illetékessel, így a játszótér helyett azonnal az iskola felé vettem az utamat. Szerencsém volt, az igazgatónő az aulában volt, kezében az ebédes tálcával, én pedig megkértem a portás nénit, hogy engedjen be, mert fontos mondandóm van. Az igazgatónő kijött a kis elszigetelt helységbe, és nincs mit szépíteni a dolgon teljesen érdektelenül hagyta, hogy mit is akartam neki mondani. Azzal váltunk el, hogy én is írásban válaszolok az övére. (Kis türelem, mindjárt jön az ok, az előző nap története is...)

A tiltás ellenére aznap még bementem, hogy az osztályfőnökkel is tudjak beszélni, aki a papírt átadta a gyerekeknek, és még mindig teljesen értetlenül tőle is megkérdeztem, hogy most mi is folyik itt pontosan. Ő megnyugtatóan mosolygott és csak annyit mondott: "Mi ismerünk téged, nincs semmi baj, szorítsd össze a fogad az év végéig." Tessék? Annyira meglepődtem, hogy egy hang nem jött ki a torkomon, csak a fejemet ingattam elképedésemben. Már az autóban ültem mind a két gyerekkel, amikor annyira összeszedtem a gondolataimat, hogy megkérdezzem magamtól, hogy miért is kellene összeszorítanom a fogamat? Miért ne álljak ki magamért? Miért tanítsam azt a fiaimnak, a jövő férfiainak, hogy hogyan kell meghunyászkodni amikor belém rúgnak? Hát egy frászt! El fogom mondani. Lenyugszom, és el fogom mondani.

Másnap jókislány módjára a megengedett három négyzetméteren vártam a csemetém kijövetelét az iskolából, amikor meglepetésemre megint az osztályfőnöknő jelent meg az üvegkalitkában, és elmondta nekem, hogy mennyire szerencsétlen volt az előző nap, és "nincs harag az igazgatónő szívében", de aznap karambolozott és éppen az MRI vizsgálatról jött, és valószínűleg ezért volt olyan ideges. Én válaszoltam rá, hogy rendben az ember ezeket mind megérti, de egy iskolaigazgató nem ad ki a kezéből hirtelen felindulásból ilyen papírokat, ha azt mondta volna, hogy most éppen nyomorultul van, jöjjek vissza másnap, vagy két nap múlva megértettem volna, arról nem is beszélve, hogy én sem voltam a csúcson, három nappal később altatásos nőgyógyászati műtét várt rám, még sem haraptam le senki fejét feszültségemben.

Így pénteken kistáskával és jegyzetfüzettel felszerelve bevonultam a kórházba, és azzal töltöttem a műtétig az órákat, hogy megfogalmazzam a válaszlevelemet. Íme, ebben van benne a konfliktus forrása is.

"Tisztelt Igazgatónő!

Porta előtti beszélgetésünket folytatom ezzel a levéllel, amikor tájékoztatom Önt, hogy az iskola területéről való kitiltással a legmesszebbmenőkig nem értek egyet, és mind a levél tartalmát és az egész ügy kezelési módját visszautasítom és elfogadhatatlannak tartom. Mivel az egész döntés és az írásbeli határozat úgy született, hogy Ön egyoldalú információkra támaszkodott, hadd tájékoztassam a másik oldal részleteiről, amit a kitiltás előtt ismernie kellett volna ahhoz, hogy tisztán lásson a történteket illetően, és hozzon méltó döntést a saját és az iskola nevében.

A szóban forgó napon A.A., jómagam és két óvodáskorú gyerekünk fél négy után vártuk az iskolás csemetéink kijövetelét a  3. c. osztályterméből. A fiúk csendben a padon álltak, és ha ezért most kiközösítés és megbélyegzés jár is, akkor is elvállalom, hogy cipőben álltak a padon. Csendben. Ekkor az eddig a mellékhelységben tartózkodó osztálytárs elhaladt mellettünk egy árva szót sem szólva, bement a terembe, és a következő percben A. lánya jött ki a hírrel, hogy „Anya, baj van, hogy a fiúk a padon állnak”. Pár másodperc múlva M. néni az osztálytanító, és mögötte a fél osztály állt a folyosón, tájékoztatva minket, hogy nem szabad a padon állni. És most megállnék egy pillanatra, mert innentől fogva nagyon fontosak a részletek.

Egy: Az említett osztályban régóta probléma az árulkodás. Kettő: Nekem személy szerint is volt már ilyen esetem, hogy egy bizonyos gyerek egy héten négyszer jelentett engem a tanítóknak, hogy rendetlen a kisfiam, de mire kiértek, már le volt rendezve az ügy, és sem vagyok teljesen aszociális, sem amorális. Ennek ellenére, amikor sokadjára történt ez meg, és odamentem az illető kisfiúhoz, és megkértem, hogy legyen szíves ha baja van bármelyik gyerekem viselkedésével, nekem szóljon, én vagyok az anyjuk. A gyerek megértette, részéről az árulkodások megszűntek. Három: A fenti eset miatt én tökéletesen megértem, hogy A-nak miért forrt túl az agya, és azzal, amit mondott az anyaságának a megkérdőjelezéséről teljesen egyetértek. A stílussal nem. Négy: M. néni minden támadó jelleg nélkül beszélt, de mögötte volt az egész osztály füle, és volt a levegőben egyfajta vindiktív hangulat. A gyerekek érezték, hogy most valakit le fognak durungolni, és hallani és látni akarták. Itt jön A. haragjának és az én kényelmetlenségemnek az oka, hogy M. néni hagyta, hogy az egész osztály kisurranjon hallgatózni. Most pedig kéretlenül is Okos Tónit fogok játszani, és leírom, hogy hogyan kellett volna ezt kezelni. Régi bölcsesség, ha valamire odafigyelünk akkor erőt adunk neki. Véleményem szerint ebben az osztályban, ahol egyébként is dívik az árulkodás, nem lenne szabad odafigyelni azonnal az árulkodóra, mert ezzel csupán megerősítem az árulkodás jogosságában, és az összetartás ellen dolgozom, amit az osztálynak is meg kellene tanulni használni egymással szemben is. Azzal, hogy felnőtteket is beárult, alapvetően az árulkodó a saját nagyságát akarta növelni ezzel, és figyelmet magára vonzani. Sajnos ebben az esetben mindkettő sikerült. Természetesen nem azt mondom, hogy egy felnőttnek mindig igaza van, de az árulkodót le kellett volna ültetni, elmagyarázni, hogy erről már volt szó (mert volt!), és ez alapvetően nem az ő dolga. Egy-két perc múlva, meg ki lehet menni azokhoz, gyereksereg nélkül, nyugalomban, és privát elmondani nekik, hogy mit szeretnénk, vagy mit nem. Öt: Én, mialatt A. kieresztette a hangját, a megszokott technikámhoz fordultam, lehajoltam az árulkodóhoz, megfogtam a kezét, és normál, emberi hangon őt is megkértem, hogy ha baja van a Vilmos viselkedésével, akkor nekem szóljon. Visszakérdeztem, hogy érti-e, hogy mit mondok, és pozitív választ kaptam. Hat: Kronológiailag visszaugorva, a nagyobbik fiam a többiek előtt ért ki a folyosóra, és előttem rendre utasította a testvérét, miközben M. néni hátulról megerősítette, hogy szólhat a testvérének. Nos, én úgy gondolom, hogy ha én is jelen vagyok, akkor ne a testvérének szóljon, hanem velem beszéljen, mert így gyakorlatilag az iskolás fiam átnyúlt a fejem felett a kicsi megregulázásában, fölém növesztette magát ezzel, az én hatáskörömbe nyúlt bele, ez minálunk tiszteletlenségnek számít. Ha ez az én (túl)érzékenységem, akkor ezt is vállalom. Hét, és itt be is fejezem a számolgatást, mert ez egy mágikus szép szám: Amíg A. mondta a magáét, én egy másik anyukával lefolytattam egy másik beszélgetést is, az aznapi hegedűkoncert részleteiről.

Remélem ezek után egy kicsit érthetőbbé válik miért esett le az állam, amikor másnap délután megtudtam, hogy év végéig ki vagyok tiltva az iskolából. Az első kérdésem magamban az volt, hogy miért is? Ezután következett a mi ominózus beszélgetésünk a porta előtt - természetesen, mert be már nem mehettem - ami csupán csalódottságot, és bevallom, dühöt keltett bennem. Mert Önt nem érdekelte, hogy mi történt előző délután. Ön azt állította, hogy óvodás gyerekeink folyamatosan rendetlenkednek, és zavarják a tanulási-tanítási folyamatot. Ennek ellentmond az Ön által bevezetett szabály, hogy senki nem léphet az iskola területére fél négyig, a tanítás befejezéséig. Az is felmerül bennem, ha Ön pedagógus, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy az iskolát megelőző években, és az alsó tagozaton is a gyerekek főleg empirikusan élnek, tanulnak, fedezik fel a világot. Az, hogy egy óvodás nem teljesen szabályszerűen viselkedik az iskolában, tapogat és rohangál, számomra normálisnak tekinthető, de lehetséges, hogy én nem vagyok normális. Ebben az esetben boldogan vagyok ilyen. Hozzáteszem, hogy az iskola tanulói részéről ennél extrémebb viselkedést is szoktam tapasztalni az említett délután időszakban a folyosón. A teljesség igénye nélkül: labdázás, szekrényajtó csapkodása, üvöltözés, veszekedés, a saját szememmel láttam, hogy egy szülőt kislabdával dobtak fejbe, szelet kenyeret rugdostak, és az osztályteremből kiszabadulva úgy markoltak fel ezt-azt a szekrényekből, hogy tartalmának egy része a földön landolt és ott is maradt, anélkül hogy a gyerek visszapakolta volna őket. De én ezeket nem tartom fontosnak. (A szülő fejbedobását igen...), mert a gyerekek ilyenek. Amit fontosnak tartok, hogy ne maradjanak ilyenek, és úgy érzem, hogy én, mint szülő ezt a feladatot el is látom. Nincs szükségem külső segítségre, amikor volt, akkor kértem. Soha nem állítottam, hogy ezt tökéletesen csinálom, soha nem állítottam, hogy angyalkákat nevelek, de magunk között szólva: nem is akarok. De magamnak és a gyerekeimnek is fenntartom a tévedés jogát, és ezt adom másnak is. Ez tesz minket emberivé. Természetesen, ha tudomásom van a pontos viselkedési kódexről, amit elvárnak, akkor azt betartom, és legjobb tudásom szerint betartattatom a gyerekeimmel is, még akkor is, ha nehezükre esik. Erre az eltelt három év alatt volt már példa. A szabály, az szabály, viszont akkor legyen érvényes mindenkire ugyanúgy.

Amit most írásban is visszautasítok, hogy 42 felé vészesen közelítve, gyerekként kezeljenek, a porta előtt kelljen ücsörögnöm, mint egy számkivetettnek, míg mindenki más ki- és bejárkál, mindezt azért, mert az ötéves gyerekem a padon álldogált. Vagy azért, mert bemászott a szekrénybe, ahonnan azonnal kijött, amikor rászóltam, vagy azért mert piszkálta az ablakra kitett munkákat, amit abbahagyott, amikor megkértem rá, vagy amikor megdöngette az ablaktáblát, de azonnal leeresztette a kezét, amikor közbeléptem. Valóban hosszú a sor. De ő egy gyerek. Egy gyerek, aki ma reggel azt mondta, hogy kinn kell ülnünk, mert a „Mami kiabált” (!). A nagyfiam az apját sem engedte be az iskolába, mondván hogy ki van tiltva. Érzi ezt? Érti ezt? Úgy nevezik: megbélyegzés... és már a gyerekeim fejébe is bekúszott egy teljesen torz verzióban. Miért is ne kúszott volna be, amikor átadnak neki (!) egy pecsétes cédulát, és elmagyarázzák neki, hogy anya mostantól nem jöhet be az iskolába. Nem velem beszélte meg a szemembe nézve, hanem a gyerekem kapott egy cetlit, hogy ejnyebejnye anya rosszul viselkedett, mehet a sarok helyett a porta elé a padra. Ezt kerek perec kikérem magamnak, a saját és a gyerekeim nevében is, mert kimeríti a méltánytalanság és tiszteletlenség fogalmát. Persze van még itt egy kardinális probléma. Mert azt már látom, hogy mi jár annak, akinek a kisebb gyereke „rendetlenkedik” az iskolában, erre példát statuált, ez nem kérdés, de remélem innentől fogva mindenkire érvényes lesz ez a szigor. Amit nem látok, nem értek, hogy mit tesz Ön akkor, ha az egyik tanárát bármiféle támadás éri. Papíron ugyanis nem erről szól a fáma, mert akkor én nem lennék benne. Tehát mint pedagógus a pedagógustól hadd kérdezzem meg: Mit is üzen most ezzel? Számomra kusza a kép.

Én ennek az iskolának, kiemelten Ákos osztályfőnökének nagyon hálás vagyok azért, mert az én kissé nehezen kezelhető, némileg különc kisfiam hihetetlenül pozitív változáson ment keresztül az elmúlt években, az első osztály kezdete óta. Nem volt könnyű vele, gondolom ma sem mindig az, de a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. Nem gondolom, hogy glóriát érdemelnék a fejem köré azért, ahogy a fiaimat nevelem, neveljük a férjemmel, de szerintem elvehetetlen tény, és remélem az osztályfőnök is megerősít ebben, hogy mindig együttműködő partner voltam kommunikációban és cselekvésben is. Ezért duplán esik rosszul, hogy, mindenféle jelzés, kérdés és megbeszélés nélkül nagy pecséttel teszik ki a szűrömet. 

Az iskola és az osztályfőnöknő iránti megbecsülésem és tiszteletem jeléül ezt a levelet jelenleg megtartom házon belül, de amit elvárok,, az egy írásos dokumentum, amelyben megsemmisítik a kitiltásomat, és egy sajnálommal kárpótolnak engem és a családomat az erkölcsi és lelki károkért, amik bennünket értek."

Eddig a levél. Nem adtam oda az igazgatónőnek. Az ofő meggyőzött, hogy nincs nagy gond, meg fogjuk tudni ezt beszélni ember módjára, és reggel nyugodtan menjek be, csak délután maradjak kinn a kicsivel. Másnap már délután is bemehettem, kezdett megnyugodni a lelkem, tán mégis csak látják, hogy nincs se szarvam, se patám. Vártam az időt, hogy megbeszélhessük a dolgokat az igazgatónővel. Eljött az év vége, évzáró, és a rákövetkező héten betelefonáltam az iskolába, és sokadszori próbálkozásra sikerült is utolérni, és adott nekem-nekünk egy két héttel későbbi időpontot a beszélgetésre. Eltelt a két hét, és az adott napon kiglancoltam a gyerekeimet és magamat is, utóvégre fontos dologról van szó, és beautóztuk a szokásos fél órát és 15 kilométert az iskoláig. Bekopogtam a porta üvegablakán és mosolyogva közöltem jövetelem célját a portásnővel, és kértem hogy szóljon az igazgatónőnek. "Nincs itt." - hangzott a kikerekedett szemű válasz. Ekkor én is elkezdtem kerekedni. "Ezt nem mondja komolyan..." Teljesen komoly volt, vártunk negyven percet, bár az ösztöneim azonnal jelezték, hogy nem fog jönni, és a telefonszámom hátrahagyásával és a kéréssel, hogy hívjon vissza, távoztunk. Le voltam forrázva. Ennyit ér egy szülő? Ennyit ér, ha valaki nem problémát, hanem megoldást keres? Legbelül fenntartottam még egy lehetőséget, egy pozitív kimenetelűt, hogy úgyis fel fog hívni elnézést kér, és rendben lesz minden.

Nem hívott. Sem pénteken, sem hétfőn. Én telefonáltam hétfőn, megint én, ekkor már éreztem, hogy nem túl páros ez a párbeszéd. Bevallom, azt hittem, hogy első mondatával exkuzálni fogja magát a kihagyott péntekért. Nem tette. Csak amikor megemlítettem, akkor hangzott el "jaj, elnézést, de..." De? Az elektronikus kommunikáció korában? Még az se kellett volna hozzá, csak egy jól bevált vonalas telefon, hogy odacsörögjön az iskola portájára, hogy elmondják az ott várakozó anyának a két gyerekével, hogy "sajnálom, ez ma nem fog összejönni".

Én vagyok az, aki bevállalta, hogy minden nap bebumlizok Budapestre a gyerekkel, mert fontos nekem, hogy hogyan és kitől tanul, meggyőztem a férjemet, minden tiltakozása ellenére, hogy ez nagyon kell nekünk, mert a gyereknek kell ez az iskola és életbevágó, hogy hol tanul. Fontos. De most itt vagyok letörve, mert nem érzem, hogy a másik fél ugyanolyan fontosnak érezne engem, vagy a gyerekemet ebben a kapcsolatban. Meg vagyok döbbenve, hogy egy igazgatóváltásnak ilyen, és ekkora következményei lehetnek, a régi előtt ma is leborulnék, annyi erővel és szeretettel tette a dolgát, most ha hagyom magam elsodortatni az érzelmeim által, csak kiborulok.

Szerencsére az Én-képem elég erős ahhoz, hogy ne érezzem magam sokáig sértve, továbbra is megoldásokat keresek a viszály helyett, de van egy pont, és ez az, ahol vissza kell jeleznem, hogy ezt a bánásmódot nem viselem el. A bizalmam sajnos azonban gyengébb, az igazgatónő emberileg úgy ment össze a szememben, mint a 90 fokon mosott gyapjúpulóver, és most itt ülök, kétségek között, hogy mi a helyes lépés, ha elviszem a gyerekemet onnan, ami idáig bevált, vagy vigyem, a talán-jobba, az ismeretlenbe.

 A taoista filozófia szerint a hatalom szolgálat, innen mindenki fejezze be magának...